Csendben sétálni lenne egyszer jó,
mikor odakinn leesett az első hó.
Kint csodaszép hófehér a táj,
de itt valahol belül a szívem fáj.
Halkan magányosan lépkedve a friss hóba,
nem gondolva semmire csak mindig a jóra.
Füleimmel hallgatni az erdő halk neszét.
s szemeimmel nézni a táj szépségét.
Valamikor ezek a szemek mást láttak,
de most kiszakad szívemből a bánat.
Fáj mert bármikor elveszíthetlek Téged,
pedig itt él ezerrel bennem a reményed.
Reménykedem még mindig abban,
szíved egyre csak értem dobban.
Bízom a sorsban és mindig a jóban,
valós lesz egyszer amiről álmodoztam.