Egy hónap, mikor kocsmámba tértél,
fekete-fehér, forró december;
s míg a karjaim közé aléltál,
a padlón rőt szívünk szertehevert.
Kusza gondolatok élednek bennem,
játsszuk, játsszuk el újra és újra!
Fellobban a marokkói álom,
melletted hamut hintek a múltra.
Menj, ha menni akarsz, én maradok,
emésztenek magány-árnyalatok.
Elmerengve, a plafont kísértve,
vallomásom csókja nonverbális,
szobám falai közt egy ölelés
hangtalan lelkünknek örök Párizs.