Fűz Katát keresem,
szóljon, aki látta;
egyebe sincs jelesen:
tulipiros láda.
Tulipiros ládikó,
hét a lakatja,
benne ruha ragyogó,
sose mutogatja.
Nem mutatja kincsért,
az egész világért,
csak egy bohó versért
egyedül magáért.
Tudom én, tudom ám,
azt a régi verset;
künn tanultam a tanyán,
elátkozott herceg,
disznófertő sara mellett,
öreg fűzek árnyán,
ott fogadtam hű szerelmet
neked, kis királylány,
ott fogadtam: elmegyek,
mindenről letéve,
érdemelni szerelmedet,
a világ végére.
Fűz Kata, hol vagy?
Itt a világ vége;
had’ ölellek, had’ csókollak,
szívem üdvössége;
Fűz Kata, Fűz Kata,
nyisd ki a ládádat;
mutasd meg a, mutasd meg a
selyemrokolyádat!…