Én feleségem, jó és drága-drága,
eddig neked dalt alig-alig írtam,
mert nem bíztam tintában és papírban,
s féltem, hogy elhull a szavak virága.
Nem is vittelek tornyos frizurával
fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,
ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,
sok fogcsikorgatáson, könnyön által.
Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
mikor az ősz nyugalmas, tiszta, síma
mosollyal vérzett – áldott heroina –
sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.
Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen
hordozza a fejét a bálteremben,
karján egy gyémánt-fülű, buta húri.
Én nem hiszek a nőben. Nem a kézbe,
mely ad-vesz, a szájba – kis piros ajtó,
most nevető, most bánatos-sóhajtó –
a karba, amely integet igézve:
de hittem a te két jó-jó szemedben,
a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
én mindig a lélekbe-szembe hittem,
most is hiszek, megálltam, várok itten.
Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.
Most is megmozdul e polgári otthon,
olyan bitang már a költő kabátja,
éjjel két nyomorék-karját kitárja,
s feléd ölel ő is – szegény – busongón.
Mert tett engem az élet hősi-vaddá,
adott nekem aranyat, mirrhát, lázat,
volt kenyerem a gőg meg az alázat,
de csak te tettél krisztusi lovaggá,
ki köntösét is megfelezi azzal,
akit szeret. Érted téptem le álcám.
A fájdalmat hoztad szépmívü tálcán,
a szegénységet, kinccsel és vigasszal.
Világok lázát mérik most a népek –
s én egy higany-pont rebbenését várom,
37,2… vagy 37,3…?
s a pesti utcán is remegve lépek.
Remegve nézek innen messze, hátra,
oda, hol hóban ível föl a Tátra
s betegek fekszenek, lágyan merengve
szájukban hőmérővel, téli csendbe.