Elfeledtelek

Tudod nem fáj már annyira hiányod
emléked koppan az üres semmibe,
vörös rózsák gyúlnak homlokomon
s a viharzó szomorúság oly nesztelen.
Valahol itt közel dicsőit a hajnal
és néha felsírnak a kemény kövek
szívembe belemart az egykedvűség
csöndes testemből rózsás vér csepeg
minden összefut szerte-szét
rám telepedett egy sajgó szédület.
Már nem fáj iszonyom a holnaptól
lepkék szárnyán sebesen suhog
a szemérmetlen érzelem,
nem vagyok boldogabb a semminél
önmagamra ébredek néha sötéten
és éhesen keresem tekinteted.
És döngetem mellem eszeveszetten
kerek szemeimmel vakon ébredezek
emberséget nyertem az érdektelenségből
bátran kiállom a megcsalt küzdelmet.
Hulló rózsák közt botorkálok csendben,
csokorba szedem a bánatom,
nem fáj a szélnek vad csattogása
mi szétpárázza lelki tudatom.
Oly könnyelmű voltál,talán tehetetlen
és arany ködön nézted a végzetet,
csillagok kibuggyant fényében
talán szebbnek láttad tévelygő szerelmed.
Én elfeledtem milyen is volt hangod
hogyan öleltél, hogyan szerettél
azt is elfeledtem, hogy imádva voltam
csak lassú reszketéssel nézek magam elé.