És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál… Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
símultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.
A boldogság
Most jázminos lugasban,
E nyári hűvös estvén,
Lillámmal űlök együtt:
Lillám velem danolgat
És csókolódva tréfál,
Míg barna szép hajával
Zefir susogva játszik.
Szemed zöld, puha bársonyán
Szemed zöld, puha bársonyán
– mint a festő színes vászonán –
a fény, fut s ragyog.
Pilláid hozzám küldi azt,
mint ragyogását a Nap
és az űrbéli csillagok.
Szemed zöld, puha bársonyán
vers folytatása >>>Tehozzád (4)
Benned dereng fel minden hajnal,
ébredve puhán kócos hajjal.
És belőled süt, csábít, igéz
incselgő lelked, mely égig ér!
Tehozzád (2)
Te vagy a lényeg önmagammal szemben.
Te vagy az egyensúly, veled teremtve
bennem.
Nézz, Drágám, Kincseimre
Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre,
Nézz egy hű, igaz élet sorsára
S őszülő tincseimre.
Nana
Az én szerelmesem szemérmes vadvirág.
Vörös pipacs és arany szalmaágy.
A lelke zabolátlan-lágy
repedeső láng.
Pillanatok
Mióta tegnap megcsókoltalak
s te sóváran (de csak egy pillanatra,
mert máris tiltakoztál) remegő
térdeid közt hagytad térdemet:
folyton elém rajzol a hála, folyton
előttem állsz, utcán és munka közben
folyton beléd ütközöm: hátracsukló
fejedet látom, kigyúlt arcodat,
csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy
gyönyörű mosolyát az ajkadon.
Minek Nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Miként ha most látnák először…
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly –
Minek nevezzelek?
Tétova Óda
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.