Tudtam, hogy baj van,
sejtettem, mert
nem láttam magam
a szemedben.
Az ablakból
utánad néztem,
de már csak az
árnyékod maradt nékem.
Tudtam, hogy tőled
az utolsó emlékem,
a sötétbe olvadó
árnyékod: az marad nékem.
Mintha a természet is
megbotránkozott volna,
a szél a sok falevelet
az ajtómba hordta.
Az ég fekete, haragos,
a szél süvített-sikított.
A fa ágak ketté hasadtak,
s a földre csapódtak.
Semmi nem érdekelt,
az sem érdekelt volna,
ha a házat a szél
jó messzire fújja.
Most is, mikor fekete az ég,
látom az árnyékodat még,
és ha süvít a szél, oly
tisztán hallom a sikolyomat én.
Sokszor jut az eszembe,
ha előbb veszem észre,
hogy nem látom magam a szemedbe,
akkor maradsz-e.
Már beletörődtem.
Már rendbe jöttem.
Jobb, hogy nem búcsúztunk,
s újra nem hazudtunk.
Jobb, hogy hagytalak elmenni, s
nem szaladtam utánad könyörögni,
mert úgysem maradtál volna, legalább
a büszkeségemen nem esett csorba.