Soha el nem engedlek

Arcod rózsáinak szirmát bontja rémület,
pilláidon halódó mosolypelyhek ülnek.
Hőt vajúdnak legyezve könyörgő örömök;
homlokodon keresgélő félsz-kérelem oson.
Szemeid sarkában ott rejtőzködik a mégis,
rettegést kisöprő vidámsága – ott révedez.
Kedvet kereső méhecskék döngicsélnek még –
igenlő pislogásban, könnyeknek gátjai.
Szívemhez kötözve hiába kérsz menlevelet,
soha el nem engedlek…
Álmunk fon körbe – s még-tavaszok játékai;
„még nem eleget” izzanak, küldenek térdre.
Arcodon rémület rózsái röppennek szét.
Íriszünk Mindeneknek irgalmát színezi.