Repülő árnyak sora kering előttem
Halovány fények pislákolnak csak
Arcomat is elborítja a homály
Oly sötét minden, s olyan vak
Akár az éjszakai égbolt
Melyen csupán a csillagok ragyognak
Itt-ott felbukkanó apró gyémántok
De élet nincs bennük… haldokolnak
Milliónyi fényévre vannak egymástól
S a távolság az, ami felemészti őket
Érzik, tudják: magányuk végtelen
Hisz nem ugorhatják át ez ásító ürességet
Mely, mondhatni, csak a sivár égbolt
De mégis határtalan, elszakít…
Elszakít, s elszakad a két lélek is
Két kéz minduntalan egymás felé nyúl
Két szív valahol a távolban egyszerre dobban
Önmaguk sem tudják, hogyan élhetik túl
Vágyuk túlszárnyal minden határt
S várnak egymásra hosszú éveken át
Míg el nem érik együtt a kozmosz mámorát