Csendes, hűvös hajnal.
A nap is még megpihen,
mégis friss fény nyargal
egy sebből gyógyult szíven.
Egy van csak mi bántja,
lelkem tanácstalan,
hisz szerelemnek búzaszála
gyakran kalásztalan.
Vessek hát-e mégis búzát,
ha az árpa magot hoz?
Imádjam-e Fortunát,
bár így hűtlen magamhoz?
Égessek el magvakat,
mit elmém megterem?
Hintsek inkább álmokat
nemes szívemen?
Már hiába rágódsz
bolond ember hidd el,
szíved rejtekében
már zsenge hajtás zöldell.
S hogy érik-e majd nyárra?
Tudja Aphrodité…
Tán balga lelked vágya,
de földed, szíved már az övé.