Agancsok

Szemed szemem víztiszta tükre,
Melyben az éj csillaga ragyog,
S ha egyszer elalszik örökre,
Majd te is becsukhatod.

Az a tekintet, színtiszta
Ártatlanságot sugall,
S elmémbe ivódva, akár
Egy bábut, irányít, ural.

A szél sikoltva jár körül,
Csak hogy elkergessen tőled.
Többször is, a fák közül,
Újra, s újra feléled.

A Nap pihenni kíván,
De én nem hagylak el még.
Hisz a Hold ugyanúgy imád,
És megvilágít a sötétség.

Szívemben a vágy tüze
Lángba borítja az eget.
A félelmet elűzve,
Végre másként ébredek.

Az erdővel eggyé válva,
Kezemben az irgalom.
És mégis, kiáltva töröd
Le mindkét agancsom.