Hűs szellő kergetőzik a Rónaság dombjain
Megállva,megpihen az őt óvó ölelő karjain
Éledező világ,s tavaszt hoz a méla déli szél
Lelkem, mint az ébredő természet enni kér
Alföld, ó édes Alföld, téged oly rég láttalak
Hallok e még madárdalt, a vén akác alatt?
Rég csókolta arcomat a pajkos keleti szél
De láttam hogy hal meg,az utolsó falevél
Azóta már zöld subát húzott a kopasz táj
Újra legelész megannyi tarka-barka nyáj
Madár hangját hozza a suttogó Tisza vize
Felkapja a szél, s elviszi nagyon messzire
Hallom zúgni templomunk síró harangját
Hívja a nyugodni vágyót, az elveszett fiát
Elcseréltelek téged, a harangok városára
Hová hajdan, Petőfit is elhozta még álma
De hát mégis oly sokszor haza vágyom én
Szemem nyugtatva, a kelő Nap peremén
Messziről jöttem én, hol születtek álmaim
Hol sírtam, nevettem, s ó öleltek karjaim
S még mindig álmodom, párnám a rónaság
Mielőtt elalszom, Istennek mondok én imát
Érted ébredő alföld, és zsibongó Hortobágy
Hová majd testem tér meg, hol pihenni vágy