Az ér duzzad homlokon,
zsivaj hangja kelt,
elhalasztva a létet
a tér elém falat emelt.
Döglött pisztráng szag,
elém tárult a világ,
könnyemet elejtve
kinő a földből egy virág.
Meg megállva kérlelem,
az eget rengető zajt,
s Ő emelt fővel kitárja elém
az elrohadt emberi fajt.
Mértéktelen kegyelem,
amit a látnok ír le,
emlékek förtelmes felvillanása
elrendít a céltól, s hátra zuhanok, Vele.