Szerelemmel volt
Volt egyszer egy szív, mely sokat szenvedett
Volt, mikor tudott és nagyon szeretett
De kővé lett az út mely a boldogsághoz vezetett,
Az az érzelem mi volt, mind-mind kárba veszett
Szeretve lenni, mást sem kívánt, álom lett belőle
A viszonzatlan érzés, lassan mindezt kiölte
Kit szeretett, csak kaland és sportnak vélte
Volt egyszer egy szív, mely a fájdalomtól beteg lett
Egyedül maradt, pedig a szerelmükért mindent megtett
Várta ő minden nap reménnyel, de el nem jött
Múlt az idő s kegyetlen malmában a szív, összetört
Benne szeretet volt, de a másik mindig kitért előle
Mikor nevetve kélt a nap, első sugarai csókolták
Akkor még boldogság és örömtől sugárzó arcát,
Volt egyszer egy szív, de az már nagyon régen volt
Arcára a bánat egyik naptól, mély barázdákat szántott
Fiatal volt, de szomorú, lelkében nagy fájdalom
Nem voltak éjszakák, mikor szemét álom húzta le
Gondolata a múltban táncolt, vajon hol rontotta el!
Nem akart ő mást, csak felhőtlen szeretni
De feledésbe merült már, hogyan kell nevetni
Volt egyszer egy szív, lassan-lassan kezdte feladni
Ott vannak a gyermekei, őket még kell szeretni
Egy mosoly nem hagyja el arcát, zord, mint téli hegytető
Egykor örömmel járta a természetet, szerette az embereket
Megkövült, minden leült benne, a kiutat sem kereste
Csak egy ember van előtte, ki vele mindezt tette
Volt egyszer egy szív, csak volt, szerelmét soha nem feledte.
Vers: Dér István (ISI)