Olyan kék az ég,
Hogy kékebb már nem is lehet.
Nem tudom mért, e kék színről
Eszembe jut a szemed.
S míg ezen tűnődöm,
Hogy’ lehet, hisz a szemed barna?
A szélben lengő levelek közt
Rátalálok egy ismert mozdulatra.
Hisz ez Te vagy!
S a fű is, amely arcomat éri,
Arcomhoz érő arcodat idézi.
Ahogy eszmélek, azon kapom magam:
Hozzád a világon
Mindennek köze van!
Hogy ez így van-e,
Vagy csak ráaggatom
A világra? Ezt már
Tényleg nem is tudom!
Ám az, ami biztos,
Én biztosnak érzem:
Lehetek a Folyó túlpartján,
Vagy innen –
Nekem csak Te létezel,
Mert Te vagy a Minden!