Mint ételén a lét, belőled élek;
mint földet érnek édes záporok;
és érted, és nyugalmadért ha féltlek,
mint kapzsi, kincsemért bolondulok.
A büszkeségem fénye vagy belül,
s hogy félek is, kifoszt a kor s világod,
mi jobb ma, rejtegetni terhedül,
vagy megmutatni csillogó karátot?
Ünnep, mikor szemed ragyog szememben,
s várom keresve pillantásodat;
nincs más öröm, mi kell s elég egészen,
csak az, mit adsz nekem: Te, szép Magad.
Naponta így csömörlök, éhezem,
veled betelve, mindig éhesen.