Szerethetnénk, így is szerethetnénk;
életet vesztve és elveszve,
hiábavalón még ideérve,
árnyak karjában megbékélve.
Lengve, mint éji fátyol elomló
selyme, s szívünk verjen konokul,
mint a láng, mikor újra fellobog,
újra és újra céltalanul.
…akár két madár… és a kalitka,
minket a sorsunk egymásba zárt,
kivéreztetett zsarnoki őrzőnk,
ránk a holnapból senki se várt.
Belőlünk nőtt e néma rettenet,
az éjnél is feketébb magány,
megtörte a szép, édeni arcot,
ködbe burkolt a fojtó hiány.
Összeért szárnyak, s kétfele szállnak,
minket a világ tett hűtlenné;
hogy is élhettünk volna ott, ahol
nem válhattunk soha reménnyé?
Friss erezetünk rögbe tapadtan,
de csókunk most is legszebb csókunk;
tán így adhatott enyhet az ég, hogy
a sírig hívők maradhassunk.
Nem tűnik el a földre szállt pokol,
de a szív élni is megtanul.
Már nem marasztal senki, senki sem…
szerethetnénk már oktalanul.
(Csontváry Kosztka Tivadar: Szerelmesek találkozása – 1902)