Égő farakás körül ülünk
Tűzben a fa szépen ropog,
A szememből könnycsepp potyog.
Néhány csepptől hangosan serceg a tűz,
Lassan elég minden, ami ide fűz.
Ülünk, csak mi ketten
A tűzben te, és a tűzben én,
Magasra nyúló, földi remény.
Lassan már csak pislákol a láng,
A rég elveszett szerelmi vágy.
Hideg farakás körül ülünk
Emléked égett, de épp oly szép,
Mint a könnytől ázott, puszta kép.
Egy-egy sós csepptől serceg a parázs,
Ez vagy te; egy ismeretlen Varázs.