Csönded lennék csillagtalan esteken,
s megtelepednék egészen testeden.
Csönded lennék, hangszálaidnak
dallamtalan éneke, mely ritmus
nélkül csendül fel éjjelente, hogy
mézédes hangod a táncparkettre
elvigye. Érted bármivé válnék.
Csönded vagyok, egy árva sóhaj,
amely szimbolizálja a testi vágyat,
óh Istenem, mily erős is az óhaj,
lebontja a félelem szülte gátat.
Csönded vagyok, s ámbár én
hangtalan létezem, némán formál
szavakat az ajkam, és nincs többé
félelem. Én csak kérlelem, de nem
érthetem, – ez csak egyszerű érzelem -,
állítom bizton, s sejtem, hogy lassan
megszűnik számomra a lét elem.
Csönded voltam egy pillanatra,
szerelmes, és mohó, gyermeki,
amely csókot akart csenni, még
egyszer utoljára add meg neki!
S majdan ahogy elönti kicsiny
szobád mézédes hangod csendülése
hagyj meghalni, én már nem félek
a szólamtól, csak emlékezz rám Te.
Érted akár semmié is válnék.