Szép nyári éj. A parkban ültünk.
A mennybolt ragyogott fölöttünk.
Sürű jegenyesor, platán
Csoport nézett le ránk középen,
Nyugalma, csöndje fönségében
Sötéten, mint a Notredame.
Az égi tündöklő betűkben
Sokáig némán elmerülten
Kutattuk sorsunk titkait.
Hogy vaj mi rend, mi törvény ottan,
Az-e, vagy más a csillagokban,
Mint ami itt uralkodik?
Elmélkedénk a távolságról,
Amelyről a számtudomány szól
Dadogva, míglen elakad,
Mint gyermek, ki az éjszakába
Csodás, kisértő rémet látva,
Ajkára fagynak a szavak.
Szédítő mélyein az űrnek
Parányi emberértelmünket
Erőltetők, – mi haszna van?!
Minél tovább elévelődtünk,
Annál sötétebb lett köröttünk,
Ijesztőbb a határtalan!
Míg végre aztán észre jőve,
Szemedbe néztem eltünődve,
S a kérdés egybe oldva lőn,
Minden világos lett előttem.
Ez egyetemes kis tükörben
Láttam, mi írva odafönn.
Különböző csupán a méret,
Nagyban, kicsinyben a ledérnek
Áll a világ, most már tudom!
Az égen, földön egy a végzet.
Állhatlanok szedik a mézet;
A híveké a fájdalom.
Ha majd akik bübájaidnak
Üdvözitő fényéből ittak,
Rég elfeledt a léha had;
Kinek elérhetlen vagy, messze,
Lelkében mint halhatlan eszme
Emléked él és fönnmarad.
Ez a világi sor! Ha egyszer
Elmult, kihajt egy-egy naprendszer
És udvarának keretén
Boldog, kegyelt holdak csoportja,
Akikre lángját pazarolta,
Függnek kihülten, feketén;
Hová egy eltévedt sugára
Az ég egy árva csillagára
Reménytelen, későn hatott:
Az a sugár e mérhetetlen
Távol bolyongó égitesten
Még azután soká ragyog…