Olyan voltál, mint a Szajnába beszórt Nap,
pupillád tükrében megvillant angyalszárny,
te múzsa-kedvesem, verssel tele rótt lap,
maradtál a margón maszatolt tintaárny.
Hová lett belőled a Montmarte s Párizs,
Sanzelizén fövő lágy kávéaroma?
Nincs édes borpárlat, nyelvem hegyén ánizs,
rózsacsokor éjjel, s vetkőző rokolya.
Párizs fölött nekünk örök köd-gomoly van,
beborítja már az avart is a fehér,
ősz darvak keresztje feketén komoly baj,
sosem érhet össze többé a két tenyér.