Sebes Árvizeknek…



Sebes árvizeknek, kegyetlen szeleknek
Érzem kemény zúgását,
Szívemnek fájdalmit, iszonyú kínjait,
Szemeim könnyhullását
Meg nem állíthatom, óránkint jajgatom
Szerencsém változását.

Mert naponkint nőnek, soha meg nem szűnnek
Bánatimnak árjai.
Sebesült szívemet, elhagyott elmémet
Szomorúság szelei
Igen ostromolják, éltemet fogyatják
Engem vesztő kínjai.

Már elfogyott nékem minden reménségem,
Víg órámot nem várom,
Sőt mind éjjel-nappal epedvén sok búval
Fájdalmimot jajgatom,
S minthogy így gyötrődöm, szörnyen emésztődöm,
Halálomat óhajtom.

Nincsen orvossága, semmi vigassága
Búba epedt szívemnek.
Kevés a szánója, nincs vigasztalója,
Jaj, ily reméntelennek.
Nemhogy enyhítője, avagy segítője
Lehetne én ügyemnek;

Azért teljeséggel, bizony nagy készséggel
Kévánok elköltözni,
Ez gonosz világtul s mulandó voltátul
Nagy örömmel búcsúzni,
Ha isten akarja, ne késsék órája,
Kész vagyok már meghalni,

Mert az halál nékem lehet segétségem,
Hogy elfelejtsem búmat,
És ő enyhítheti, sebemet beköti,
Gyógyítja fájdalmimat,
Elveszi szívemrül, letörli szememről
Gyakor könnyhullásimot.

Petrőczi Kata Szidónia szerelmes verse

Tetszett a vers, értékelted már?