Szép viola, viola,
pipacs égő pirosa,
vadmentával ölelő,
sohasem volt szerető!
Szép viola, gyöngyvirág,
csillagfüzér, napvilág;
szederinda két karom,
hold égeti ablakom.
Ragyogj reám kék-fehér,
megfeszít a szenvedély,
átölelő lángmező;
lettél szívet perzselő,
hajnal-álmaim között
vérvörösbe öltözött.
Láng-pipacsok éneke,
álmodom vagy élek-e?
Nyitott kések ágyamon,
gond üldöz és rágalom.
Kezem-kezed képzelem,
mozdulatlan létezem
(sosem voltam ostobább…)
jaj tovább, tovább, tovább!
Vérvörösben vágtatok,
láng-pipacsok várjatok!
Való-e vagy képzelem?
Szederinda két kezem.
Csillagokba emelő,
sohasem volt szerető,
hadd daloljak most neked
pipacs-piros éneket.
Ringassalak, mint a szél,
holdad legyek: kék-fehér,
tengerem légy, én a part,
pillanat, mi összetart,
sikoltsam: – Igen, igen!
Vesszek el a semmiben.