Te vagy nékem a perzselő Nap sugara,
mely megérinti bőröm s mutatja utamat.
Messze fenn jársz, vigyázol szívemre,
s életemet beragyogod bársonyos fényeddel.
Te vagy nékem a lágy, tavaszi szellő,
mi szilaj vágtába kezd réten s erdőn.
Tán egy angyal az, ki ily vihart gerjeszt,
s szerelem édes ízével töltöd meg lelkem.
Te vagy nékem a hűs, enyhe nyári zápor,
vidám életet serkentesz a kietlen tájon.
Így soha, soha nem bánom, ha örökké megázom,
harmatos esőcseppként arcomon táncolsz.
Te vagy nékem a parfüm csábos illata,
megrészegítesz, eszemet vajon hol hagytam?
Mikor betöltöd szobám minden sarkát, terét,
Innen nem menekülhetek, oda a remény.
Te vagy nékem a Hold hófehér világa,
szinte elvakít, nevedet foglalom imába.
Az éjszaka közepén Te ragyogsz az égen,
körötted ezernyi csillag emeli szépséged.
Te vagy nékem az áhítatos, nyugalmas csend,
mely bársonyos hajnalon meglel minket,
mikor pillantásunk tükre végre összeér,
s a vágy és érzék hajója földet ér.
Te vagy nékem a száraz avaron megbújó,
napsütésben csillogó, fehér hótakaró.
Édes melegség járja át fáradt testem,
miközben halkan fülembe súgod, hogy szeretsz.
S Te vagy nékem a hevesen dobogó szív,
elraboltad enyémet, mily szerelmes kín.
Hóvirág szirmai hullnak reám,
betakarja lelkem, vigyázol reá.