Állok az ablakban, s bámulom a tájat.
Csak nézek előre, de semmit sem látok.
Csupán a nagy üresség, mit szemem érzékel.
A nagy üresség, melynek közepén állok.
S ezt érzi szívem is. Lelkem helyén köd van.
Hatalmas lyuk tátong a mellkasomban.
Egy üreg, mely helyén érző szív volt,
Mi összetört, elégett a fájdalomban.
Gondolkodok. Próbálom figyelni mindazt
Mi körülöttem van, de nem megy.
Csak egyvalami jár a fejemben,
Csak egyvalamit látok a végtelenben.
Egy arc. Egy kifejezéstelen arc.
Csak néz, szinte meg sem mozdul.
Néz rám két gyönyörű szemével.
Sehova máshova, csak felém fordul.
Ahogy tovább néz, hirtelen megváltozik,
S egyszer csak félőn, de rám mosolyog.
Mosolya, mint a legégetőbb tűz,
Melytől rögtön elolvadok.
De látom rajta a félelmet, a fájdalmat,
Látom, hogy miattam szenved.
Megpróbálok közelebb menni hozzá,
De szobám fala nem enged.
S ő sem jöhet közelebb,
Hisz csak képzeletem szülötte.
Én akarom őt ott látni,
Én akarom őt a közelembe.
Bánat uralkodik felettem,
Hisz akit szeretek, most távol van.
Messze, mérföldekre tőlem,
Messze, nyugodtan, más karjaimban.
S én csak nyűglődöm, gyötrődöm.
Még mindig csak rá gondolok.
Az ő arcát látom mindenhol.
Örökké, örökké csak szomorkodok.
Bámulok ki az ablakon,
Nézem a végtelen sötétséget,
Csak a semmiséget látom,
S a saját semmit érő jövőmet.
Ez jut csak nekem, ezt érdemlem.
Pedig szerettem őt, de elhagyott.
Nélküle az életem semmit sem ér.
S tudom, hogy örökké magányos maradok.