Párbeszéd Új Házasok Közt



1
Megvoltál bennem már előbb,
mielőtt megismertelek.
A képzelet,
vajon a vágy is csak mélységesebb
emlékezet?

Régóta voltam már veled
a jövő foglya.
Mígnem megismerhettelek,
úgy is, mint a biblia mondja.

Igen, csak fölismertelek.
Minden ragyog;
otthonian, mégis csodásan,
mint mikor fölgyullad a villany
a kéztől, mely tapogatott,
a rég látott vidéki házban.

Benned vagyok.

2
Itt vagy és itt van
a jövendő a tagjaimban.

3
A tagjaimban
S az a vágyam: holtomiglan.

4
Fényben-sötétben, tündöklően –
itt vagy e termékeny tükörben.

5
Ércöntő formáimból támadt
szobrom, ki-kilépsz, föl-alá jársz.
De megszelídült szárnyas állat
magadtól vissza
térsz a kalitba.
Hisz bennem hangzik csak igazán a hangod,
az éneked.
Az én pulzusom löki – hallod –
a véredet,
hogy dallama helyes legyen.

6
A holnapok üresen várnak.
Tenélküled.
– Tenélküled.

7
De múltad sincs már, ha kibocsátlak,
véglegesen.

8
Arcod előleg kisdedem.

9
A messzeség sem messzeség.
Fogaskerékkel a fogaskerék
forog oly egyszerűen, miképp
gondolattal a gondolat, mióta
nevetéssel a nevetés, mióta
kettőnkben az egy ölelés
körét először megfutotta.

10
Mi az: vágyat betölteni?
Teletöltődöm mindahányszor
a világgal, mint egy pohár bor,
ha szívem kedveddel teli.

11

Bennem láthatod úgy magad,
hogy méltón megtetszhess magadnak.
Íme hát kijavítalak
és visszaadlak:
nagylelkű én, a mindenséggel.

12
Ekként lel visszhangot szavad,
olyat, hogy eloszlik a kétely.

13
Pórázon vagyok, annál szorosabban,
minél tágabb a birtokom.

14

Határtalan,
úgy ember az ember, ha társa van.

15
Hidak karfáján, ló nyakán
az én kezem is végigsiklott,
jó-ívű kerékpár-kormányon;
bár kétségbeeséssel szívemben:
helyeseltem, szelíditettem,
javítottam valamit én is
ezen a miránk bízott bolygón.
Hogy otthont leljenek a nők,
arcvonásukból, bármi torzak,
fészek rakódjék a mosolynak.

16
Ahogy a röpülő madárnak
lényét, amikor eltűnik;
teljes egésznek akkor látlak,
amikor nem vagy itt.

Szabad emlék marad utánad.

Tágul a távlat.

Világűröm gazdagodik.

17
Szaladt a százlábú folyó
a kavicsokon, tette dolgát.
Haladtam gyors járó-kelők közt
a városokon, én is egy csepp.
Villogtam, láttam: érlelődtek
az én tekintetemtől is
valamit még a kupolák,
a századok gyümölcsei.
Érlelődtél énvelem is
célod felé, emberiség.
Jólesett magyaráznom annak,
akivel kar-karban haladtam.
Mint gazda-pár búzamezők közt,
amelyek vasárnap is nőnek.

18
Megállt szobrászi mosolyom
gyermek-fejeken: mint lehetne
örökebb mű belőlük is.
Jött belém minden lecke: váltak
okosabbá az én nehéz
ujjaim is, a kővel küzdők,
asszonyi keblek hajlatától;
bögyükön szikrázott föl a remény,
igen, a fény az éjszakában,
melynek hajnala a jövendő.

19
Beléptél, és a fa, amelynek
vérereim az ágai
azonnal virágozni kezdtek,
azonnal gyümölcsözni kezdtek,
sátrat bontottak azonnal;
ujjbögyeim máris etetnek,
szemem szilvái neked érnek,
dalos madár szólal a számban.
Bízd rám magad.
Naponta megtermem, amid kell.
Csodák jönnek, tilalmak tűnnek.
Tied lehet ismét az alma,
az ősi anyai kebel,
bűntudat nélkül, édesen.
Kettőnké mégis a világ.

20
Ki fog tisztulni a vidék,
ki az ember meggyötört arca:
hittem nem egyszer, mikor én
ébredtem föl előbb az ágyban
és kinéztem az ablakon
új gyártelep síneire,
vén várost átszelő folyókra:
ahogy siettek a jövőbe
a hidak jegygyűrűin át.

21
Minden jelen-
pillanatom a gyermeked
s a gyermekem.

22
Egy szív: fél szárny. Most már repülhetsz.

23

És majd elülhetsz
magadban is magánytalan
Halálban is haláltalan.

Illyés Gyula szerelmes verse

Tetszett a vers, értékelted már?