Örülhetne szívem,
Látván, mely nagy szépen
Erdő, hegy, völgy zöldelik.
Bokor hangossággal,
Kút, víz új forrással
Rakódik, bűvölkedik,
Az napnak világa,
Égnek új harmatja,
Mindenen terjed, fénlik.
Egy csak, de az nagy ok,
Hogy ritkán mosolyog,
Szám, szívem örömivel:
Hogy az távol vagyon,
Ki ezeket nagyon
Széppé tehetné képivel
S ki mind képibe,
Szép kedvem is véle
Ép lenne jelenlétivel.
Réten, völgyen, hegyen,
Mert ő hol elmegyen,
Duplált szépség követi:
Vidámb minden virág,
Az hová lépik, s hág,
Nagy szeme fényét veti:
Mindeneket vidít,
Ébreszt, éleszt, indít
Szépségének termeti.
Hogy nincs azért kedvem,
Ahol ő nincs jelen:
Az nem nagy csoda dolog,
Az madár is kínt vall,
Ha társa elvísz, s hal,
Nincs öröme, csak bolyog,
Zöldség közt aszú fát
Keres, ott száll, hol lát,
Holtig bút visel s vonyog.
Én hát, ki szépségben
S emberi termetben
Leltem ily nagy hatalmat:
Hogy még füveknek is,
Kikben indulat nincs,
Érzékenységet adhat:
Nem csoda elmém
Kiáltván nevén,
Velem gyakran hivattat.
Szíve szerint, hiszem
Hogy ő is hí engem
Titkos szava hangjával:
Tudván, hogy még élek,
Éjjel-nappal égek
Szerelminek lángjával.
Szent isten, adj látnom,
Orvosoljon bátran,
Szája édes csókjával.