Igazi perzselő nap zuhant ránk
elmúlhatatlan örök emlékül.
Fekszem előtted „házi oltárodon”
kitárulkozva,semmi szégyen nélkül.
Nincs egyebem,mint hegyes tüskéi
ujjlenyomataidnak bennem,
felkeltve fáradt,alvó testemben
a régóta szunnyadozó vágyat,
-mennyi érzés irántad,
mennyi féltő imádat-
Másom sincs,mint mozaik képed
amit hangya szorgalommal,
tudat alatti tudatommal
próbálok eggyé összerakni
(magamat véled összeadni),
bár érzem ez elérhetetlen álom,
már saját helyemet sem találom.
Szégyellem is,hogy nem tudtam észrevenni
hiába indultam véled szerelembe esni,
magányos szívem furcsán félre hordott,
s viszonzás híján csöndes csődöt mondott.