A megcsalt magányoshoz



Görcsösen szorító ujjaiddal, a párna csücskét morzsolod.
Elhagyatott magányodnak könnyes perceit fájlalod.
Odakint tavaszát öltözi a természet rügyezése.
De neked fáj ez is, mint jajduló szívednek törése.

Szerettél önfeledten és hittél vakon.
De sárba tiporva aláztak, egy megcsalt hajnalon.
Elveszítettél mindent, mi értékes volt számodra.
És nem vigyázott többé isten az álmodra.

Szeretted volna az égbe kiáltani fájdalmadnak panaszát.
De még sem hallattad kínodnak jaját.
Csak könnyes szemmel meghalt benned a világ.
Azóta nem érint meg a tavaszi szél, és nem nyílik neked a virág.

Miklósi Sándor szerelmes verse

Tetszett a vers, értékelted már?