Egymagad vagy drágám
a világ-tengeren,
megannyi hóbort csüng
cifra-bús lelkeden.
Vándorok szelével
illansz-tűnsz tova,
pedig szíved tatján
a horgony jókora.
Látlak ha éj sodor,
hallak, ha ég komor,
futó zápor a nevetésed.
Vonz-taszít a messzi távol,
délkörök fáradt sugarából
is kiérzem szívverésed.
Kikötőben álldogálok,
alattam ring a móló,
tudod az Élet nélküled
olyan elmúló.
Adjon az Isten jó szelet,
s tán azt is meghallod:
valaki szeret,
s dúdolod a dalt hazáig,
vagy lehet: ismét szállsz tova,
s csak én vagyok néha ostoba,
és magányos mindhalálig.
2OO3.
(A „Holdfény kertek alatt” című kötetből)