Néha együtt merülünk álmokba
kezed felém nyúl, ha sötét van
kavargó csókjaink párosulnak
bolyongnak aranyló homokban
tűzpiros lángok fáklyákkal
jelzik az időt mit átvirrasztottak.
Nyomukban lézeng vadul a kéj
szavaink hullnak esetlenül,
s úgy dúl szívünkben hűs titkunk
alig várjuk, hogy megvirradjon
lépegetünk csöndben kegyelemmel,
s fogjuk egymás kezét szerelemmel.
S míg keringenek szívünk körül
csókjainkkal bezárjuk az eget
mert rövid a szerelem, s feleded,
hogy volt és sokat szenvedett
vágyainkban merész ösztönök
keresik a kinyilt csókos eget.
De nem hal meg örökre marad
pár- párt talál, s szenvedő talajt
mint hó pihék szállanak felettük
csak várják az alkalmat szenvedőn
s vágyó sóhajjal kötődnek érintések
mert mindig kettesben szép az élet.