Emlékszel- e még a napra
mikor zölden gurultak szőlők
mikor a boldogság délelőttjén
kacagásunk repült szellőkön,
mikor a nyárnak derekában
szépnek láttuk a tegnap holnapját,
sárga fényben úszott bánatunk
és arany szállal szőttük sóhajunk.
Emlékszel- e a nyári délutánra
forróságtól pihegett lelkünk,
hessegettük szerelmünk lángját
mely égetni akart a hevületben
esengtünk kedvel mókásan
átkaroltuk a vén diófa árnyékát,
a szőlők már gurulni akartak
mi kóstolgattuk savanyúságát.
Kémleltük az utcának hosszát
néptelen volt, bomlott az aszfalt
kacagtunk buta mohósággal
és remegett halkan a hangunk
és ha ringani akart az alkony
ragyogtak felénk kacsintva
a nagy bíboros virágkelyhek
aromát ontottak a csókjainkba.
Néha még látjuk a kővér Ámort
óvakodva gurul álmainkban
és okosan, törvényt megszegve
bírjuk a szerelmet mámorral
de az értelem gonosz művészete
összezavarta az adást és vevést,
mint a kalmár bogozta szálaink
nem volt mentség, csak veszély.