Elvesztettem már

fájdalmam a poklok kapuit zargatja,
s közben a halál szonátáját hallgatja,
vérzik a szív, miközben sikít a lélek,
kinyitni szememet, kinyitni félek,
mert magányom képes és szembe vigyorog
mint ezerarcú kegyetlen démonok,
és az értelmet vesztett életem,
huss elsuhan, mert ez a végzetem.

szerelme szült létemnek reményt, vágyat, célt,
majd a boldogság mámora épített páncélt,
melyre megrekedt érzelmeim hűs pora szállott,
és rémálmában kínjai közt égbe kiáltott,
hogy figyeljenek rá is lankadatlanul,
ne csak fölényesen, legyintve és hanyagul,
mert lassan minden jó megdermed körülötte,
és mint hegyi patakon ő szépen átlép fölötte.

nyomorult életem keresztként vállamon,
tócsákban hempereg, több ez mint szánalom,
bűnbánat hűs vize táplálja szomjamat,
eltörték szárnyamat, kitépték tollamat,
büntet az ellenség, büntetnek barátok,
nem fáj a vereség és nem hat rám már átok
hisz vétkeim súlyától mindenem elveszett,
álmaim, vágyaim és ő aki szeretett.

Megosztom valakivel...
0 0 értékeléss
Vers értékelése
Subscribe
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
0
Véleményed van a versről? Kérlek oszd meg velünk!x