Elfeledtelek



Tudod nem fáj már annyira hiányod
emléked koppan az üres semmibe,
vörös rózsák gyúlnak homlokomon
s a viharzó szomorúság oly nesztelen.
Valahol itt közel dicsőit a hajnal
és néha felsírnak a kemény kövek
szívembe belemart az egykedvűség
csöndes testemből rózsás vér csepeg
minden összefut szerte-szét
rám telepedett egy sajgó szédület.
Már nem fáj iszonyom a holnaptól
lepkék szárnyán sebesen suhog
a szemérmetlen érzelem,
nem vagyok boldogabb a semminél
önmagamra ébredek néha sötéten
és éhesen keresem tekinteted.
És döngetem mellem eszeveszetten
kerek szemeimmel vakon ébredezek
emberséget nyertem az érdektelenségből
bátran kiállom a megcsalt küzdelmet.
Hulló rózsák közt botorkálok csendben,
csokorba szedem a bánatom,
nem fáj a szélnek vad csattogása
mi szétpárázza lelki tudatom.
Oly könnyelmű voltál,talán tehetetlen
és arany ködön nézted a végzetet,
csillagok kibuggyant fényében
talán szebbnek láttad tévelygő szerelmed.
Én elfeledtem milyen is volt hangod
hogyan öleltél, hogyan szerettél
azt is elfeledtem, hogy imádva voltam
csak lassú reszketéssel nézek magam elé.

Vilhelem Margareta szerelmes verse

Tetszett a vers, értékelted már?

Hozzászólás

Hozzzszolsok rsakor krjk az ltalnos netikett szablyait betartani.
CAPTCHA
Szeretnénk tudni, hogy valóban nem egy robot szeretné az űrlapot kitölteni és beküldeni.
9 + 8 =
A fenti művelet eredményét kell beírni. Pl.: 1+3 esetén 4-et.