Alkony hull a mező szép szemére,
izzó arccal nézzük, te meg én,
álmodunk, mint túlvilág-pupilla
farkas-éhű idők tetemén.
Álmaimban meg-meglátogatlak,
mint unt vendég, kit senki se várt;
ne hagyd, hogy a ködben tévelyegjek,
ha alszol is az ajtód be ne zárd.
Lábaidhoz csendben letelepszem,
nézlek… nézlek a homályon át,
mert csak édes arcoddal betelve
alhatom az álmok igazát.
Az átcsókolt éjek emlékképén
merengek, hol szemfényed ragyog,
vágyaimtól szikraeső módra
hullnak le a fényes csillagok.
Kőbeirdalt vízmosások sodrán
tántorgom a „Golgota” felé,
lelkembe zárt izzó kereszt lettél;
letehetetlen és kő-kemény.
Ott égnek, a lángok húr-testében,
ódáim – a feszes kötelek;
hazát, asszonyt, mint vezeklő költő,
nem sirat úgy senki… nem szeret.