A sok percek múlását nem vitatom,
mert nincs semmi mondanivalóm,
s szelíd kezekkel eltávolítom
a rám nehezülő szomorúságom.
Eltökélt ,zengő mámoros dalok
konganak szívem kisírt oltárán,
de megbocsájtok magamnak
hogy sebtében téged választottalak,
annyi év után, mint puha kendő
rám tapadnak sorstalan pelyhek,
s már tudom kiért dobban szívem,
mik szelíd tagadással ütik a percet.
Mert mint idegen tértél be hozzám,
de íziben ismerős lett sóhajod,
s felrémlik, mint vendég névtelen
de férfias kebledben lelked hordod.
Bent valahol szíved titkos magányán,
halk mosolyod szétterül vidáman
odabent valahol szentélyek vannak
mik nevem zengik mint óriás csodákat.