Alszik a szívem



Alszik a szívem... hideg, elfáradt,
ne háborgassa most már soha, senki!
Fényes csillagok közt lett volna jó,
még fényesebb Napra lelni.
A szerelemnek csöndes hangja,
visszhangot köszönt még szívemben.
Hol százszor csendült egy édes akkord,
mely messze szállt az éji csendben.

E dallamnak lett végső sírja,
rózsaszívemnek szúrós szára.
Tudnád-e ölelni mindörökké?
ezt kérdem én most utoljára.
Hisz' lelkemből csak ennyi maradt,
egy megtépett álom, egy kérdő szó,
s már látom... szemeidnek csillogása,
nem lelkem vágyához való.

Alszik a szívem... kihűlt,
ide hajszolt a vágy világa.
Bár alkonyatkor még eszembe jut,
szépségednek gyöngyvirága.
Eszembe jut, hogy táncolt elmémben,
a Téged hajszoló epedő gondolat,
hogy érezhessem ölelő kezed,
s csókra nyíló, édes ajkadat.

Ha álmaimban megpillantom,
csillogó, mosolygós szép szemed.
Lelkem tudom, mélyen alszik,
de a szívem csendben megremeg.
Alszik a szívem... oly néma lett,
csak úgy zúg körülötte a síri csend.
De még álmaimban édes hangod,
néha-néha lágyan visszacseng.

Gondolataimnak zöld kertjében,
hol szíved köszöntött égi nászban.
Most elbúcsúzik szerető szívem,
vágyra borult, fájó gyászban.
Elhantol immár az Ígéret Földje,
vége a hosszú szerelemútnak.
Egy fejfa hirdeti a nagyvilágnak:
"A szerelmesek hát ide jutnak"

Cséffán Zsolt szerelmes verse

Tetszett a vers, értékelted már?